Hahótról, egy kis Nagykanizsa melletti faluból származom. Szüleim egyszerű, de végtelenül intelligens emberek voltak. Édesanyám a háztartást vezette, édesapám pedig bányászként dolgozott. Nagyon beteg ember volt, s az ő küzdelmét látva már gyerekként megfogalmazódott bennem, hogy orvos legyek. Életem nagy vágya lett, hogy Őt meggyógyítsam, de sajnos ezt már nem adta meg a sors. A gyógyítás iránti vonzalmam azonban megmaradt végig a gimnáziumban, így a felvételinél első helyen az orvosi egyetemet jelöltem meg, másodikként pedig egy tanári szakot: matematika- magyar szakot.

Nem egy klasszikus párosítás a főreál és a főhumán tárgy együtt. Mi vonzotta ebben?

Rettenetesen szerettem őket tanulni. Remekül kiegészítették egymást bennem, s éreztem: mind a kettőnek képes lennék megfelelni. Már korán erős belső igényesség alakult bennem a minél szélesebb körű tudás iránt. A legkedvesebb elfoglaltságom már akkor is az olvasás volt. A falusi gyerekek többségét abban az időben a szülők nem igen engedték továbbtanulni. Szerencsémre a mi családunkban ez soha fel sem merült. A gimnáziumi igazgatóm később igyekezett lebeszélni a budapesti egyetemekről. A 60-as évek elején nehéz volt hátszél nélkül bejutnia egy vidéki lánynak bármelyik ilyen intézménybe. A felvételin azonban annyira jól szerepeltem, hogy nekem ez elsőre sikerült.

Hogyan élte meg azt a nagy váltást, amit a fővárosi egyetemi élet jelentett?

Csodás évek voltak. Nagyszerű csoportba kerültem, együtt fedeztük fel Budapestet. Felosztottuk egymás között a várost, s mindenki felkészült az adott helyből, nevezetességekből a közös kirándulásra. Az egyetemi munka persze az első két évben nehéz volt, de vitt a lendület, illetve az a kötelességtudat. Ha édesanyám ezt a terhet vállalta, nekem a lehető legtöbbet kell kihoznom magamból. Aztán harmadévtől jöttek a fantasztikus klinikumok: belgyógyászat, gyerekgyógyászat, neurológia, melyeket élvezettel tanultam. Így aztán még köztársasági ösztöndíjas is lettem akkor, idén pedig már az aranydiplomámat veszem át.

Az angiológiába mikor szeretett bele? Ha jól gondolom, abban az időben az egy kevéssé ismert és elismert terület volt?

Így van! Igazán hálás lehetek a sorsnak, hogy a végzés után Bugár-Mészáros Károly mellé kerülhettem, aki az angiológia hazai megalapítója volt. Egyébként is a belgyógyászat, mint gondolkodó szakma érdekelt a leginkább, hiszen annak annyi fajta gyönyörű része van. Az én sorsom azonban azonnal megpecsételődött a Szent István kórház I-es belosztályán, ahol már az első hónap végén egyedül ügyelhettem. Akkor még nem voltak külön angiológiai osztályok, a betegeket ebbe a központba szállították.

Akkor gyakorlatilag az összes érproblémával találkozott már a pályája elején? Tudományos munkát is volt alkalma végezni?

Egy kis labort alakított ki a főorvos, ahol, kutattunk, ha időnk engedte. De hatalmas volt a hajtás, amit kevesen bírtak, sok kollégám inkább kiment háziorvosnak. Közben megszületett a két gyermekem, így óriási energiákra volt szükség, hogy helyt tudjak állni. Édesanyám segítsége nélkül ezt nem is tudtam volna megtenni. Ha ügyeletes voltam, bementem egyik reggel dolgozni, s csak másnap délután ért véget a munka, sőt még a szombat is munkanap volt. A komoly tudományos munkára csak később lett lehetőségem, amikor a gyerekeim már nagyobbak lettek. A kandidatúrámat az érszűkületes betegekkel kapcsolatos problémakörből írtam, hiszen a kórházban kellő számú ilyen típusú beteggel volt alkalmam találkozni, és követni kóros állapotuk változásait.

Úgy látta, ezek a betegek megmenthetőek lennének a legszörnyűbb beavatkozástól, az amputálástól?

Egyértelműen. Úgy láttam, hogy a betegség kialakulásában és súlyosságában szerepet játszó tényezők: a magasvérnyomás és a cukorbetegség rendben tartása, a mozgásszegény életmód, az étkezési rend, ezek mind-mind befolyásolhatóak. Nem kell megvárni, hogy végzetes következményei legyenek. A nemzetközi kutatások és szakirodalom szerint ezeknek a betegeknek maximum a két százalékának szabadna eljutnia ebbe a súlyos stádiumba.

Sajnos ez az arány a mai napig jóval nagyobb ennél…

Mélyen elszomorít, hogy az évek előrehaladása nem sokat segített ebben. A magam eszközeivel küzdöttem, hogy legyen kellő felvilágosítás ezen a téren, de csak a saját betegeimet tudtam meggyőzni. Ez sajnos nagyon kevés. A 90-es évek végétől már a belgyógyászati-angiológiai megalakulásáért küszködtünk, hiszen ilyen szakorvosság pár évvel ezelőttig nem is létezett. Osztályvezető orvosként kialakítottam egy angiológiai belosztályt, s mellette szerveztünk az országos érgyógyászatot. Az egyetemekre szinte be kellett törni, hogy az oktatásban is megjelenhessen ez a terület. Néhány lelkes kollégával 15 évig keményen dolgoztuk, míg végül 2013-ban külön szakká nyilvánították az angiológiát.

Ön már a hatvanas évek végén is angiológusként dolgozott, tehát összesen 45 év munkája kellett ahhoz, hogy megfelelően komolyan legyen véve ez angiológia?

Így van! Folyamatosan küzdöttünk az elismertetésünkért, számtalan statisztikai adattal támasztottuk alá, hogy ez a terület mennyire fontos. Gondoljunk csak bele, mekkora érhálózattal rendelkezik egy emberi szervezet, s ennek milyen sokféle elváltozása lehetséges. A kutatásoknak köszönhetően rengeteg dolgot tudunk, de még mindig számtalan izgalmas kérdésre keressük a választ. Például, hogy egy-egy sértés, egy méreganyag milyen lépésekből álló mechanizmust indít el a szervezetben?

Tudják, hogy mi a végeredmény, a betegség, de a folyamat részletei még rejtve maradtak az orvosok előtt?
A küzdelmek ellenére biztos sok szép gyógyulástörténete is van…

Voltak bravúros esetek. Egy ózdi nőbetegemet például úgy mentettük meg az amputálástól, hogy az érsebész kolléga a felső testből vezette le a műereket, tehát a felsőérből származtatták az alsókat, s így nem kellett elveszítenie a lábait. De igyekszem mindent megtenni, hogy idáig semmiképpen ne jusson el a páciens. A kommunikáció szerencsére nagyon sokat változott az évek során, az újfajta orvos-beteg viszony már közelebb állt a mentalitásomhoz. Ahogy egyre jobban bevontam a betegeket, úgy nőtt a felelősségük magukkal szemben. Ezt nagyon jó érzés volt megtapasztalni. A megfelelő döntésekhez kellő információra van szükség, a minőségi orvosláshoz pedig nyugalom kell. Persze, amikor látok egy embert, nem tudom szétválasztani, hogy csak angiológus szemmel nézzem. Egészében vizsgálom őket, igyekszem a betegség kialakulásában szerepet játszó tényezőkre felhívni a figyelmet, és ezért átnézem a magukkal hozott leleteket.. Addig nem nyugszom, amíg a betegségük lényegét meg nem értik, s a tanácsaimat alaposan el nem mondom nekik. A prevenció sikerességén sorsok múlnak.

Mivel tölti az idejét, ha leveszi a fehér köpenyt?

Nagyon szeretek futni. A futás kikapcsol és ellazít, amire szükség van egy nehéz nap után. Régen minden nap futottam, mára ezt és a távot is kicsit csökkentettem, de még így is hetente háromszor lefutom a magam 6-7 kilométerét. A másik relaxációm, hogy főzök az unokáimnak. Annak idején édesanyám rengeteget segített, hogy a munkámra figyelhessek. Most kiélvezem az ételadás szépségét. Sokat olvasok. Elővettem azokat a könyveket, melyeket nem volt időm elolvasni a sűrű évek során. A párommal együtt komolyzene kedvelők vagyunk. Ha találunk egy jó koncertet, bárhová elutazunk érte az országban. Szerencsére az energikusságunk alig változott az évek során.

A gyerekek tovább viszik az orvosi szellemiséget a családban?

A fiam sebész, így ő követett a pályán. A lányom pedig közgazdász. Büszke vagyok rájuk. Mind a négy unokám csodálatos gyerek, zenekedvelők és művelők, egyelőre csak reménykedni tudok, hogy közülük is valamelyik az orvosi pályát választja.